" te vagy a sóhaj a paplanon " (:

Hamarosan..!

Már csak öt nap van karácsonyig! Olyan izgatott vagyok. >.<
Ma, azaz szombaton is be kellett menni a suliba, de ez nagyon laza kis nap volt. Az első két órában tarottuk az osztálykarácsonyt. Én három ajándékot is vittem, hiszen fontosak a barátnők is :) Remélem, hogy tetszik nekik, amit kaptak tőlem. Mert amit én kaptam az nagyon jó =D Másik barátnőmnek is megvettem már az ajándékot, de még nem kapta meg. Majd csak karácsonykor. De addig még be kell csomagolnom ^^"
Eddig még nem nagyon kezdtem el az ünnepi készülődést. Az ajándékok, igaz, már megvannak, egy kivételével. Mert azt nehéz kiválasztani. De bármi legyen is az, remélem jó lesz majd :)
Hamarosan elkezdődik a maratoni süti-készítés is. De erős leszek és bírni fogom x)
Kiváncsi vagyok, hogy én mit kapok majd. Sejtek egy két dolgot, de az nagyon kevés. Szóval biztos jó kis meglepetés lesz.

Ennyi. Most hallgatok egy-két karácsonyi dalt, hogy még ennél is jobban ráhangolódjak a dolgokra =D
Egy kis Sangria.. mmm.. elég a jó hangulathoz. (csak kár, hogy egyedül vagyok.)

Csak egy pillanat..

.. ♥ ..

Annyira Jó Veled lenni. Veled könnyű élvezni az Életet. Mikor melletted vagyok úgy érzem, szárnyra tudnék kapni és felrepülni magasra és még tovább..
Annyira Jó, amikor megölelsz. Olyankor a szívem csordultig telik az irántad érzett szeretettel.
Annyira jó látni, amikor mosolyogsz. Engem is boldogság tölt el, hogy veled örülhetek.

The movie *.*

Nagyon jó volt! Imádom! X3

My friends!

Barátok nélkül olyan nehéz lenne.. És szerintem ezzel mindenki így van. Már akinek van olyan barátja, akit meg tud becsülni. Úgy gondolom, hogy nekem van. És nem is egy. Már maga a gondolat is fel tud vidítani, hogy ha az egyik barátommal töltött vidám percre gondolok. A nevetésekre, amik már könnybe is fúltak. A nevetésre, ami mindig felszabadít. A nevetésre, ami láthatatlanul, vidáman tovaszáll a levegőben, de a szívben nyomot hagy. Egy igazi barátnak, mindent el lehet mondani, mert nem kell attól tartani, hogy más szájából hallod vissza. A barátok meghallgatnak, akármi legyen is a bánatod.
"Hogyha hajnali háromkor kopognék az ajtódon, csakhogy elmondjam, ami a szívemet nyomja, még akkor is meghallgatnál? Még ha csak valami kis apróság lenne az? ~ Hát persze. Ezért vagyunk barátok."
Nekem nagyon sokat jelentenek ezek a szavak.
Mikor nagyon nehéz volt még az is, hogy egyszerűen éljek.. ők mellettem voltak, és vigasztaltak. "Csak sírjál, akkor könnyebb lesz." És hittem nekik, és sírtam. Szánalmas látványt nyújthattam, de ők ott voltak velem.

Van amikor már egyszerű félszavakból is értjük egymást, vagy csak egy mozdulat. Egymásra nézünk, és tudjuk, mit gondol a másik. Talán ez nem mindenkinél van meg, de én nagyon örülök annak, hogy nálunk ez megadatott. Örülök, hogy úgy hozta a sors; találkoztunk. Úgy érzem, nagyon-nagyon kevés dolog van, ami szétválaszthat minket.

Néha nehéz lehet kimondani nyíltan, hogy szeretlek. De amikor átölellek, mert már régen láttalak, hidd el, hogy nagyon hiányoztál! És ezután ismét eltölthetünk egy kellemes napot együtt, sok nevetéssel, néha könnyekkel, néha csak csöndben figyeljük a felhőket... Felülmúlhatatlan pillanatok!

- Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.
- Melyik az a rész?
- Az, amikor te meg én mi leszünk.

Minden tökéletes a kezdetektől a végig, ha van egy barátod.

pff...

Még csak hét eleje van, de már a hócipőm tele van ... -.-"
Kicsit már elegem van.. itthon is, a suliban is... wáááh
Kaptam egy könyvet, amit megjelenése óta szintén el akartam olvasni, és mikor megkaptam, naná, hogy nem én olvasom -.-"
Apám lenyúlta előlem, és ketten elég nehéz egy könyvet olvasni..
Na mindegy, ő úgy is hamarosan végez vele.

Legszívesebben kimennénk az erdőbe, ahol senki nem hall-nem lát, és kiabálnék meg énekelnék mindenfélét.. lehet hogy az lesz majd este. Csak itt hátul a kertben x) az is elég nagy..
Na most ennyi elég.. nem húzom fel magam jobban..
xoxo

Egy jó hétvége

Szombaton tartottunk egy kis bulit. Barátnőmnek volt a születésnapja elsején, de hát a hétvége az hétvége, olyankor kell kimozdulni otthonról :P
Jó volt kicsit "éjszakázni" a barátaimmal, régen voltam már így :) A buli végére, igaz, már csak ketten voltunk, de az sose baj. Beszélgettünk, nevettünk, énekeltünk, és táncoltunk a széken ülve ( shake your ass! xD )
Aztán, mivel nagy asztalunk volt, mellénk ült három egyetemista srác. Egyszer rájuk néztem, aztán mit látok? két pohár úgy áll az asztalon, ahogy pohárnak nem szokása O_o Nem is tudom, hogyan.. a talpa peremének a szélén álltak, de ferdén.. utána mi is megcsináltuk, mert megkérdeztük: - Hát ez meg..?? xD Nekünk is sikerült =D
Utána, éjfélkörül, mikor megállapítottuk, hogy buta lányok vagyunk (?!) elindultunk padot keresni, hogy ki-ki hívja a maga taxiját. Mikor már egyedül voltam, egy félig részeg banda ment el előttem, de az egyik fiú visszajött és megkérdezte: - Szia, ismerlek téged? ~ Nem. - Ja, okés, akkor szia! ~ Szia.. -.-
Szóval érdekes éjszaka volt x) Dehát, kell néha ilyen is.

Még fenn maradok egy kicsit, mert zenézek: you raised a vampire! you raised a vampire! (Ł)

Olyan, mint egy újrakezdés? Igen. ♥

A hét első napjain... mintha nem is én lettem volna.. mintha kicseréltek, mintha összegyűrtek és eldobtak volna, mint egy régi újságot.... Mi változott meg ilyen hirtelen? Mit követtem el, hogy ez lett a vége? Miért éppen akkor..?
Ezek voltak a legfőbb és leggyakrabban előforduló kérdések a fejemben. Sajnos ilyet is át kellett élnem... De még egyszer nem.. ilyet nem..
Kedden mikor még nem beszéltem vele, és megláttam, hogy valami gond van, már akkor nagyon megijedtem. És miután elköszöntem tőle, egy elkeseredett beszélgetés után... teljesen kiborultam. Nem ettem, nem aludtam. Az iskolában is aggódtak értem. Elég volt csak arra gondolnom, hogy mi van hogy ha:
- nem látom többé (!!)
- nem látom, ahogyan mosolyog
- nem nézhetek a szemébe
- nem ölel át, és én sem ölelhetem őt
- nem érezhetem az illatát
- nem csókolhatom
- nem foghatom a kezét
Ezek másnak lehet, hogy csak apróságok, de nekem nagyon is SOK mindent jelent. És még írhatnék rengeteg mindent, hiszen akármire ránézek, csak Ő jutna eszembe.
És én ezt majdnem elveszítettem...
Mikor másnap találkoztunk.. nem igazán indult jól az eleje. Sok gondolat járt a fejemben. Még a kezét se mertem igazán megfogni, féltem hogy reagálna erre. De aztán végül is megfogtam a kezét, ezzel is nyugtatva magam..
Sétáltunk, végül leültünk egy padra, és elmondta, hogy mi a baj velem, mit is csináltam rosszul. Persze, ezeken lehet változtatni, és próbálok is, csak nehéz egy kicsit..
Aztán elsírtam magam... megint. Nem bírtam már tovább, szorosan megöleltem és kértem, hogy ne hagyjon el, mert nem akarom elveszíteni!! Soha, soha, soha!!!
Végül mondta, hogy ő is szeret engem, és találkozhatunk ezután is. És most már minden rendben lesz. (:
Micsoda megkönnyebbülés.. nem éltem volna túl, hogy ha mást is mond.. hogy ha nem akar többé látni.. 

De szerencsére minden jóra fordult. Aminek teljes szívemből örülök!! Mert tényleg Ő a Mindenem, még ha nehezen hiszi is el. Remélem, hogy még nagyon sok közös emlékünk lesz, amiket soha nem felejtek majd el.
Még a kétségbeesés szélén is csak a közös emlékek jártak a fejemben. Képtelen lettem volna azokat elfelejteni... És szerintem ezzel Ő is így van.
Ide is leírom: szeretlek! Szeretlek!! Szeretlek!!!

Kezdődik...

Milyen régen nem írtam ide... Pedig történtek dolgok azóta. (:

Hamarosan megint itt a suli.. ma már voltam a könyvekért, és fura volt látni a többieket, ennyi idő után újra. Tegnap pedig szoríthattunk kedvenc barátnőnknek, hogy átmenjen a pótvizsgán. Naná, hogy sikerült neki, de megmondtuk; ha legközelebb lesz ilyen agyoncsapunk. x)
Az a baj, hogy én is félek, megesik egyszer majd nekem is, hogy nemsikerül valami ebben az évben. Tavaly nem volt bennem ez az érzés... nemtudom hogy most miért van. Félek, hogy csalódást okozok a szüleimnek. Ez az, ami a legjobban aggaszt. Igaz, hogy hajlamos vagyok elhanyagolni tanulást néha, de ha akarom,tanulni is tudok és jó jegyeket is tudok haza hozni, mert nem vagyok rossz tanuló, ahogy már mondták. De mégis ettől tartok a legjobban.. mit mondhatnak majd nekem, ha történne valami ilyesmi. *de persze, egyáltalán nem szeretném, ha ez történne!*
A múltkor már annyira tartottam ettől a gondolattól, hogy kétszer is sírva fakadtam, persze, nem jelenlévők előtt. Bár az egyiket, hallotta Ő, de nem mondtam el neki a teljes igazságot, ami azért bánt engem.*bocsánat ):* De, mint már mondtam, nekem olyan nehéz magamról beszélni... Sajnálom, hogy akkor nem mondtam el neki, de ezen nem nagyon tud más ember segíteni, úgy gondolom. Itt csak én tudok változtatni saját magamon. Ami azért nehéz...
De meg kell próbálni!

Augusztus 20.-án együtt nézhettem a tüzijátékot Vele. Igaz, hogy nem hasonlítható a budapestihez, de azért ezt is megérte megnézni. (:
 

Úgy írnék megint valamit, de sajnos nem jön az ihlet x) Pedig már sok mindent elterveztünk az egyik barátnőmmel, és jó is lenne csinálnom valamit :D
De annyi függő dolgom van, és most nem megy a következő, a legújabb..

Ismét nem rólam.

 

Színes cipők az ablakban.

A nap a vége felé közeleg, az utca végén narancssárga felhőtömeg. A házak fölött lágy dallam száll a kellemesen meleg időben.

A gitárjáték a színes cipőhöz tartozik. A színes cipő egy lányhoz. Magában dúdol, mivel szöveget még nem tudott kitalálni ahhoz a dallomhoz, mely egy reggel átvillant a fején.

Most megpróbálja, hátha sikerül ebben a nagyszerűen szép időben kitalálni valami jót.

De érezte, hogy most nem ugyanaz a helyzet, mint máskor. Mikor a dalok csak úgy pattogtak ki a fejéből. Most megváltozott valami. Vagy talán történni fog egy különleges esemény?

 

 

A zene halkan szól a fülében. Vannak olyanok melyek ő maga írt, ezeket is szokta néha hallgatni. Ha már más nem hallgatja meg…

Míg a buszon ült, nézte a többieket. Ott volt néhány osztálytársa, akik kedvesen köszöntek neki, de akadt olyan is, aki csak elment mellette, és rá se nézett. Ez azért elég kellemetlenül esett Lyw-nek. De hát, ha ők így…

Pedig a lány sosem bántott senkit meg, próbált kerülni minden összetűzést. Nem azért, mert gyáva lett volna, dehogy. Csupán nem szerette volna, ha azok, akiket a barátainak mondhatott, rossz szemmel nézzenek rá. De sajnos ez mások szemében igenis gyávaságnak minősült.

A sárga busz megállt az iskola előtt, és a gyereksereg kitódult az udvarra.

Az iskola előtti tér rögtön megtelt csacsogással, nevetéssel, kiabálással. Mindenki közölni akarta, hogy mi történt vele az elmúlt napokban.

Hát igen, ez a hétfő reggel…

Lyw nagy sóhajjal megigazította a táskáját, és elindult a lépcsők felé. A zenét még mindig nem kapcsolta ki, addig is nyugta van a többi lány idegesítő nevetgélésétől. De most az egyszer talán nem ártott volna előbb elraknia az iPod-ot…

- Hé, te ott! El az útból!

Ám a kiáltás süket fülekre talált. Lyw nem hallotta meg. És a deszkás fiú már nem tudott kitérni…

- Vigyázz! – kiáltott egy másik fiú, és elrántotta a lányt a deszkás útjából.

Lyw meglepődve, ijedten engedett az erős karnak. De a táskája lecsúszott a válláról és a kövön maradt.

A könyvek széjjelszóródtak, a gördeszka is kerekeit az égnek mutatva hevert mellette.

A lány a szája elé kapta a kezét a földön. Felnézett a fiúra, aki arrébb rántotta. Éppen leporolta a márkás pulcsiját. Pedig ő nem is került a földre…

Lyw gyorsan felpattant, nem törődött a ruháival, hanem a deszkás fiúhoz ment.

Ő éppen akkor tápászkodott fel. Fejét fogva nyögött párat, majd ő is felállt a porból. Odabicegett a táska mellett felfordult gördeszkához, majd a lányra nézett, aki szintén akkor ért oda.

- Jól vagy? – kezdte Lyw.

- Jobban is vigyázhattál volna… - szólalt meg a fiú is.

Egy pillanatra egymás szemébe feledkeztek, majd a srác felkapta a deszkát és morogva visszalépkedett a lépcsőhöz.

A lány pedig szedhette össze a dolgait egyedül. Miután végzett ő is leporolta magát, majd a táskáját ismét felvéve elindult a két nagy lengő ajtó felé, hogy eltűnjön a pillantások kereszttüzéből.

És itt a másik. ^_^ Persze, ez sem az egész, csak éppen egy jó rész (:

Most nem rólam.

Most álmodom? Vagy talán mégsem? Nehéz azt hinni, hogy ez a valóság, ugyanis a lábam alatt nincs talaj. És mégsem zuhanok! Körülöttem különféle tárgyak állnak a levegőben. Rajtam különös, fehér ruha van… hosszú ujja jóval túlér a karomon. Nem érzek semmiféle szellőt, de a ruha csak úgy fodrozódik.

Hogyha megmozdulok… Igen, akkor meg tudom közelíteni a hozzám legközelebb eső tárgyat. Ami egy gyönyörű lónak a szobra volt. Ráültem, mint az igazira szokás, és körülnéztem.

Még több lovas szobor volt ezen a furcsa helyen, és idétlen groteszk alakok. Még szerencse, hogy csak szobrok!

Úgy döntöttem felfedező útra „lebegek”. Hiszen minden ember arra vágyik, hogy repülhessen. Most én megtehetem! Megnéztem közelebbről is a többi szobrot, de nem találtam rajtuk semmi érdekességet. Kivéve persze azt, hogy lebegtek… De hát ez csak álom…

Hirtelen valaki megfogta a vállam. Kiáltás visszhangzott végig a hatalmas üres térben. Gyorsan megpördültem, de mielőtt megláthattam volna ki volt az ijesztgető, elsötétült minden, és én zuhanni kezdtem…

*

Vissza a kegyetlen hétköznapokba.

Olyan érzés volt, mintha magasról estem volna vissza az ágyamba. Kellemetlen… Kikászálódtam a rám gubancolódott takaróból és az ablakhoz sétáltam. Kint még csak épphogy látszott a Nap a távolban. Még aludhattam volna két órát az ébresztő csörgéséig… na, mindegy.

Szerencsére meleg nyári napnak nézünk ismét elébe. Hamarosan beköszönt a nyári szünet, alig várom. És azzal az én szülinapom is.

Kinyitottam az erkélyre vezető ajtót, és leültem a székbe, hogy onnan nézhessem a napfelkeltét. Nem sokszor tapasztalhatom meg ezt a mindennapi, szép eseményt, ugyanis nagyon szeretek aludni. De hát, ha egyszer az álmok nem hagynak…

Arra gondoltam felrakom ide néhány írásomat. Íme az egyik. Persze ennél azért jóval több van :P (:

Egy dal ...

*Biztosan mindenki ismeri az Anastasia hercegnőt. A mesefilmet. Engem az a rész fogott meg igazán, mikor, a még mit sem tudó lány rátalál a palotára és visszaemlékezik régi életének elfeledett emlékeire. És amikor a bálteremben életre kelnek a festmények, és táncolnak... persze csak képzeletben történik mindez. De akkor is, az a dal, azok a képek...
Ma egész este ez a dallam járt a fejemben. Olyan szép, mégis különleges. Számomra.*

 

Mikor ma a vállamra hajtotta a fejét szomorúan - talán kétségbeesetten? - majdnem elkezdtem dúdolni, hogy jobb kedvre derítsem, hogy vigasztaljam.
Itt is szeretném mondani neki, hogy ne képzelje azt magáról, hogy ő csak egy kis porszem a többi emberhez képest. Mert akkor én is ugyanolyan porszem vagyok.
Amikor valaki azt mondja : ~ Már úgy érzem, nem érdemellek meg téged... Vajon mégis mire gondolhat ilyenkor az ember? Hogy az lesz a következő mondat, hogy ha már nem érdemel meg, akkor itt legyen vége?! Hát velem ilyen biztos nem fog történni, legalábbis az én részemről. Igaz, hogy már sokat emlegettem ezt, de én tényleg nem tudnék már mit kezdeni az életemmel nélküle. De mégis.. egyet igen... Véget vetni annak...
Még egyszer mondom neki, hiszen tudom, hogy olvassa ezeket a sorokat:
~Te ugyanolyan ember vagy mint én. Szinte már egy az életünk. És nagyon remélem, hogy közös lesz minden, hogy sok dolog lesz majd még, ami összeköt minket a mérhetetlen szereteten, szerelmen kívül! Én már csak veled tudom elképzelni az életem, nélküled már sehogy sem.. Semmivel sem szeretnék számodra csalódást okozni. Csak akkor vagyok én is boldog, ha téged annak látlak, és megteszek ennek érdekében mindent. (:   Arra kérlek tehát, hogy legyél boldog. Legyünk boldogok. 
 

Az élet nélküle.. semmi lenne...

Barátok nélkül az élet igazán üres lenne. Szinte teljesen.. Nem lenne kivel megosztani örömömet, bánatomat, nem tudnék senkivel sem egy igazán jót beszélgetni. Talán ezek hiányoznának a legjobban.
De szerencsére én igazán remek barátokat tudhatok magam melett.
A mai napom is csodásan eltelt legjobb barátnőmmel. Már annyi cseresznyét ettünk, hogy a végén már majd' kidurrantunk tőle.. x) És jaj' mennyit nevettünk! =D Már egyetlen szó miatt kitört belőlünk a nevetés. ( lásd: őziiii!  xD )

De "sajnos" még a barátokkal töltött kellemes idő sem tudja feledtetni azt a hiányérzetet, amikor szívem másik fele nincsen velem. Ez a különös aggódás-félelem párosítás minden percben velem van. Akármire ránézhetek, csak Ő jut az eszembe.
Ma legalább egy kicsit beszélhettem vele, és mondta nemsokára találkozhatunk és csokizunk egy nagyot (:
Nemrég szóba kerültek azok a dolgok, hogy mihez kezdenénk egymás nélkül.. Én már nem is tudok elképzelni egy délutánt anélkül, hogy hazajövök az iskolából és nem beszélek vele msn-en.. hogy mi legyen a délutáni program. Mi lenne velem e nélkül?! E nélkül: az érzés, hogy valaki viszontszeret, úgy, ahogy még senki az életben.
Az érintése, az ölelése, a csókja nélkül élni... az egyenlő lenne a halálommal...
És ugyan mondja meg nekem valaki, ennek a hiányában mi értelme lenne a további létezésnek? Hiszen akkor már semmi értelme nem lenne...
Éppen ezért félek ( titokban rettegek ) hogy történhet egyszer velem is ilyen. Mit tennék akkor, ha látnám az utcán? Szorongva, összetört szívvel-lélekkel rohannék haza... Talán.
De abban reménykedem, hogy nem lesz ilyen, míg élek sose. Szerintem már nem nyitnám ki senkinek a szívemet, úgy ahogyan neki. Senki másnak, soha többé...
Nagyon nagy kérés lenne, egy hosszú, boldog élet Vele? Szerintem nem. Igaz, hogy sok ember kér ilyet, de nem mindenki érdemli meg. Aki sokat szenvedett azelőtt, miért nem reménykedhet egy boldog jövőben?!
Én reménykedek. És szeretném, ha az álmok nem csak álmok maradnának.

Egy szoros ölelés...

Egy szoros ölelés mindent elmond. Bármi legyen is az...

A mai nap teljesen átlagosan kezdődött. Mint minden reggel. Aztán iskola.. -.-
Ma nem aludtam el legalább x) Ébren tartott az a gondolat, hogy előző este megígérte, elém jön, és hogy utána együtt leszünk. Megkaptam az sms-t is, hogy oda tud jönni az iskolához. Izgatottan vártam az utolsó óra végét. Kicsöngetés után már szaladtam is le a lépcsőn, hogy mi előbb láthassam, hogy mielőbb vele lehessek. Kilépten az ajtón, és igen, ott várt engem. Nagyon jó érzés volt..
Amikor elbúcsúztam tőle - már itthon - és bementem a házba, már akkor éreztem, hogy hiányzik. *Bárcsak minden percet vele tölthetnék.*
Utána, miután délután nem beszéltem vele, gondoltam meglepem valamivel, szedtem finom cseresznyét. Hogy később megegyük egy kis beszélgetés közben..
De nem úgy jöttek a dolgok, ahogyan én elterveztem szépen, itthon...
Mondta, hogy rossz kedve van, mégsem akartam nagyon tágítani első tervemtől. Csak az baj, hogy közben megettem a cseresznyét.. :$ :P
Mondtam is neki, hogy ha szeretné, én akármikor átmegyek, hogy egy öleléssel erőt adjak neki. Vagy akármivel, amivel boldoggá tehetem.
Végül, mégis láthattam az én Kedvesem, szinte megkönnyebbültem, hogy mégis találkozhatunk.
Aztán megnéztünk egy filmet (ami nem fog a kedvenceim közé tartozni, úgy érzem ^.^") utána pedig olyan "csókroham" tört ránk, talán még nem is volt ilyen..  Aztán egyik pillanatról a másikra hirtelen átölelt, de olyan szorosan, olyan érzelemdúsan, hogy először azt hittem történt valami baj. De persze én is visszaöleltem, hiszen annyira szeretem.
Ő pedig úgy zárt a karjaiba, mintha már el se tudna engedni többé.
Suttogtam neki, mondtam: ~Nyugalom, itt vagyok...
De ő csak ölelt tovább, és én is. Szeretlek.

♦ be with me...

Már régóta zenét hallgatok, és olvastam is, és írtam is... mégse tudok olyat csinálni, ami ne emlékeztetne minden pillanatban rá. Tudom, hogy másnap találkozni fogunk újból, de akkor is... én mindig vele szeretnék lenni.
Nem akarok többet sírni, mikor vele vagyok, de néha már a boldogságtól is elered a könnyem.. Nem tehetek róla igazából, szerintem.
Annyira de nagyon szeretem, hogy jobban már nem is tudnám talán... de érzem, hogy később még többet adhatunk egymásnak.
Tegnap hajnalban összehoztunk együtt egy kis bakit, egy telefonhívás térített magunkhoz - hát vajon hány óra lehet? - és spuriztunk haza. Igazából nem volt olyan komoly, mint vártam, de ez épp elég volt. Utána pedig megkérdeztem, marad-e még velem, és itt maradt. Ennek nagyon örültem (: Igaz, hogy átaludtuk ez egész délelőttöt, de nem baj. Az számít, hogy velem volt.
És nagyon remélem, hogy semmi sem fog minket akadályozni abban, hogy szerethessük egymást, továbbra is. Semmi az égvilágon...
De azt is szeretném, hogyha esetleg, elkövetnék egy apró butaságot - akármit - amitől megharagudhat rám, utána lehetőségem legyen arra, hogy bocsánatot kérjek tőle, és elmondhassam neki, ~nem akartalak megbántani... és nagyon szeretném ha megbocsájtana, mert ezt tiszta szívből mondanám.
Persze, itt nem arról van szó, hogy mással vagyok a háta mögött... Egyáltalán nem!!! Mert olyan sose fog előfordulni velem, míg élek, hogy ekkora fájdalmat okozzak annak, akit a legjobban szeretek. mert nincs annál rosszabb...
Itt, csak tényleg apróságok, egy rossz szó, egy rossz mozdulat.. ilyen "apróságok". Nem szeretném semmi miatt elveszíteni.
jaj nem akarok sírni... de magam elé képzelem a gyönyörű szemét, azt a kis mosolyt az ajkán, amit úgy szeretek... és a pillanatot, mikor elengedi a kezem, mikor elbúcsúzik.. de utána még visszafordul és integet... Annyira szeretem, hogy nincs rá szavam már.
Néha már annyira szerelmes vagyok, annyira szeretem, hogy belesajog a szívem is.. de ez olyan jó fájdalom. Vagy hát.. (tudom, hogy furán hangzik) ..tudom, hogy nem fog fájni utána, mert sose lesz vége. És ez egyre gyönyörűbb fájdalom lesz...

Az ajándék, és a "hosszú" út : )

Pontosan egy hete volt a szülinapom, méghozzá a tizenhatodik. Nem is tűnik olyan soknak, pedig mennyi minden történt már azóta! Igaz, hogy nem emlékszem minden részletre, de életem meghatározó (rossz és jó) élményei mindig az emlékezetemben maradnak.
Szerelmemtől megkaptam azt az ajándékot, ami után már régóta sóvárogtam. Azóta mióta megláttam a könyvesboltban, és azóta mióta megláttam az interneten és felhívták rá a figyelmem. De végre megvan! Kilenc napja, hogy megkaptam, de már is le kellett tennem a kezemből, mert végeztem vele. Ez volt a legleglegleglegjobb, legleglegleglegizgisebb könyv, amit olvastam!! Alig várom, hogy filmen is láthassam! Úgy érzem, ezt a könyvet ronggyá fogom olvasni, nem érdekel hányszor volt már a kezemben =D  ( twiŁight )
Na, de térjünk vissza a jelenbe. Aggodalommal látom, hogy legjobb barátnőmnek támadtak egy kis gondjai. Egyenlőre még nem tudtunk beszélni, de üzentem neki, hogy bátran kiöntheti a szívét, hiszen ő is meghallgatott már sokszor engem. Remélem sikerül dűlőre jutni..
Még egy csöppet a "múltban" időzök. Péntek és szombat.. áj láv júú !!
Igaz, hogy nem volt éppen csúcsformában szegényem, mert a megfázás ma ledöntötte a lábáról. Tegnap még Budapesten bírta a kiképzést, de ma már az ágyat nyomja. Remélem hamar meg gyógyul, hiszen egy kis megfázás senkit nem tud legyőzni ;)
„Korán kellett kelnünk a szombatra virradó reggelen. Nem sokat aludtunk így se. De megnyugtatott a tudat, hogy egész este és a rákövetkező nap Vele lehetek. Jól elvoltunk, attól eltekintve, hogy első utunk egy gyógyszertárba vezetett. A lényeg az, hogy meggyógyuljon a Kedvesem!
Este, mikor már az autópályán hajtottunk hazafele, a vállára hajottam a fejem. Puszit nyomott a homlokomra, megfogta a kezem... és éreztem, a fáradság legyőzött. Arra eszméltem fel először, hogy a keze az állam alatt nyugszik, megtámasztva fejem, hogy ne csússzak le teljesen. Akkor még valahogy visszatornásztam magam.. nagyon álmos voltam. Később, utoljára, már arra keltem, hogy az ölében a fejemmel, simogtja a hajam, immár itthon, Sopronban. Hát ezekszerint elaludtam újra ^.^"
Remélem hamarosan megint lesz olyan éjszaka, amit együtt tölhetünk. De nem ám autóban, ahogy az előbb leírtam, hanem meleg ágyban (: Szeretlek!

[ Ma pedig mikor már majdnem végeztem a fürdéssel, látom, hogy egy hosszú lábú, ronda pók mászik a falon. Hát persze, hogy a tusoló fölött, ahol én voltam -.-" Mikor láttam, hogy leesik, akkorát kiabáltam, hogy apukám is berontott a fürdőbe. :O
- Mi a baj?
- Ugyan semmi, csak egy pók ^^"
A lefolyóban lelte halálát a ronda rovar. Hiába, egyszerűen ki nem állhatom a bogarakat, legfőképpen a pókokat nem! Brr... :S ]

Na most már megyek, ideje nyugovóra térni, hogy szép álmokkal találkozhassak ezek után. Remélem sikerül ;)

Ha varázserőm lenne...

Rádöbbentem, hogy nélküle mit sem érne az életem. Persze ezt már tudtam nagyon is régen, dehát amilyen világban élünk manapság... Szeretnék mellette lenni a nap minden egyes percében, hogy vigyázzak rá, hogy megóvjam minden lépését. Tudom, ez lehet, kissé anyáskodóan hangozhat elsőre, de nem így van! Én csak vigyázni akarok rá... hiszen szeretem. És nagyon szeretném, ha ezt megértené. És hogy mindenki megértené.
Ma megpróbáltam elmondani ezt neki, de csak két szót tudtam kipréselni magamból:
~Nagyon féltelek... ~ és mihelyst ezt kimondtam, könnybe fúltak szavaim. Ez nyomta a szívemet - már rájöttem - régóta. Nem mondtam el neki, hogy mennyire szeretném megóvni minden bajtól. Akarom megóvni.   De miért is nem sikerült ezt ennyi idő alatt kimondanom? Miért kellett megvárnom vele ezt az estét? A válasz sajnos előttem is rejtve marad. Talán majd egyszer azt is megtalálom. Majd egyszer talán mindenre megtalálom a választ...
[ És még - igen - gyáva is vagyok. És most nem csak erről az előbb leírt dologról van szó. Másban is lehet hibákat ejteni, nem csak a magánéletben. A szülők terén talán még többet. Igyekszem a veszekedéseket elkerülni, mégis sikerül néha nem megúsznom ezeket... de ilyen minden családban van úgy hiszem. ]
Szóval én csak azt szeretném ettől az élettől, hogy ha nem lehetek mellette, legalább valami védőangyal, vagy aki rám vigyázott eddig (mert bizony kellett rám vigyázni) az most ne is rám figyeljen, hanem Őrá. Az lenne a legjobb, ha láthatatlanná tudnék válni, és lenne varázserőm. Mindig vele lehetnék, amikor csak szeretném. És vigyazhatnék rá mindig. Mögötte állnék, amikor csak lehet. Persze így is megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy boldognak lássam, amikor csak egy egyszerű földi lény vagyok. De tudom, hogy ő is szintén igyekszik. Sokszor megnevettetett már, és én boldog vagyok vele. Mert önmagáért szeretem. Mert ő egy egyéniség. Egy őszinte, pótolhatatlan embert veszítene a világ, ha nem lenne. Én pedig egy életet. Ezért kérem, hogy harcoljon a Világgal, amíg csak megteheti. Hiszen én is ugyanezt teszem nap mint nap. Mindenkit kérek erre, mert mindenkinek van valahol egy társa.
Én már megtaláltam, és igyekszem nagyon vigyázni rá. Hogy örökre együtt lehessünk.
 

      °csak az ölembe hajtod a fejed s nézem ahogy pihensz..
       csak egy szó és nevet a szemed..
       S továbbra is mosoly pihen ajkadon...*

És csak nézlek...

Hát... nem is tudom, hogy hol kezdjem... Igazából ennek aligha van vége, szóval akármeddig írhatnám mégse lenne sose vége.. És tudom, hogy a valóságban sem lesz vége soha!

Egyszerűen, az amikor ránézek, amikor Ő rámpillant...az...az...
Túlságosan szeretem ahhoz, hogy elengedjem őt, akár egy pillanatra is.

Én megállok, ő tovább megy. És én csak nézem és nézem, és nem tudok betelni vele. Igaz, jó, őszinte, jóképű, leírhatatlanul kedves, Ember (!!)... és ő az enyém. Persze, nem úgy mintha az én tuljadonom lenne, hanem mert... ő az enyém, én az ővé.. és ennyi.
Aligha tudok más szavakat találni, mert egyszerűen már nincsen. És, amikor észreveszi, hogy lemaradtam, visszafordul hozzám és nyújtja a kezét, mosolyog, látszik a szemén, milyen boldog. Mert sugárzik belőle. Mert mind a ketten megtanultunk élni.. egymás által..

Sokszor elmondtam neki, szeretlek. De ezt olyan kevésnek érzem. Mit tudnék még tenni, hogy megmutassam neki, mennyire, de mennyire szeretem?! Hogyan tudnám az értésére adni mindazt, amit érzek?! Miért nincsen olyan valami, amivel ezt még kifejezhetem?
Talán még több szó... Kevés! Talán még több ölelés... Kevés!
De akkor mi az, ami elég jó?
Egy csók, egy mély, szerelmes pillantás. Hogy végigsimíthatok az arcán.. a száján.. a testén...

Így talán már elég lesz? Ezt senki nem tudja megmondani, szerintem. Talán csak ő maga...

De mivan akkor, ha ő úgyanúgy érez? Hogy nem tudja már, mit mondjon. Hogy megszólaljon e egyáltalán. Bár, általában ő szokott több mindent mondani.
~Figyelj...   Elég ez az egy szó, és én máris hallgatok, csak, hogy halljam a hangját. Azt a hangot mely megnyugtat és felkavar egyszerre. Figyelek rá, felnézek rá, belenézek abba a gyönyörű, színejátszó szemébe... s hallgatom hangját...
Ez az egész néha már túl szép, hogy igaz legyen. Néha, amikor már egyikünk sem tud mit mondani, meg akarom kérni, csípjen meg egy kicsikét, hogy nem-e álmodom. Nem-e álmodom ezt a fiút itt mellettem. Nem-e álmodom az együtt töltött szép napokat.
De a végén sosem kérem meg erre. Lehet, hogy tényleg semmivé foszlana az egész, hogyha az a pillanatnyi, kicsi fájdalom kizökkentene. Lehet. Éppen ezért nem kérek meg soha senkit, hogy ébresszen föl ebből a megtestesült álomból!
Egyszer majd én magam is felébredek, de nem leszek egyedül, tudom, érzem. Felébredek a puha ágyban, kinyitom a szemem, és meglátom őt magam mellett.
A karjaiban álmodok örökké...

Älom¿ Ñem! Valøban¡

Tudom, késő van mégsem tudok ágyba menni anélkül, hogy ki ne írjak magamból néhány dolgot. Már részletesen megtettem ezt a hagyományos naplómmal, de ide is szándékoztam még írni. Hátha valakit érdekel számomra nem egyszerű éleletem. Tudom, van néhány olyan ember, aki törődik velem, és van egy, aki nem is akárhogyan. Éppen ezért róla.. megint.. Valakinek ez nem tetszhet, de neki remélem igen. Hiszen látogatója a blognak, aminek örülök ^^
Ma, illetve tegnap értünk el egy olyan határhoz, melyet már csak úgy lehetne átlépni, ha megszegnénk a saját magunknak tett ígéretet. De ezt egyikőnk sem szeretné...
Még mindig a fülemben cseng az a halk, kedves hangja: ~ Most te jössz...
És persze, hogy nem mondtam neki nemet. Hiszen nem tudtam volna. Ezután összemosolyogtunk és folytattuk ott, ahol abbahagytuk..°
De valami vicces dolog mindig bekavart.. például a gyomrom korgása, vagy az övé. :P  De hiszen én egyáltalán nem voltam éhes. Akkor?! :D  Már nem törődtünk az ilyen "apróságokkal", hiszen teljesen mással voltunk elfoglalva.
Ezután egy kis pihenés.. ami tényleg, igazán jól esett. Hiszen mellette voltam, és képzelhettem azt, hogy ugyanígy fogok holnap reggel felébredni. Vele egy ágyban, átölelve..°
De mégsem ez lett a vége, mert éreztem, nem bírom tovább. Éreznem kellett újra és újra a csókját. Nem tudtam sokáig fekve maradni. Mindig csak több és több kellett.. mert érezni akartam minden percben, minden másodpercben. Persze, ekkora már a feleslegesnek ítélt ruhadarabok az ágy végébe voltak szórva. Én egyáltalán nem bántam ezt. Mert tudtam, hogy ő az, aki mindent megadhat nekem, bármi legyen is az. Ő az, aki megvéd, mégha csak egy egészen jelentéktelen dologról is legyen szó. Mindig mellettem van és számíthatok rá. Ő az én társam, ő marad és lesz mindig is, míg világ a Világ.
°Mikor már csak egy óra választott el minket a búcsútól, mondhatni, hogy kissé felborultak a dolgok. De nem rossz értelemben, egyáltalán. (és rossz az, aki rosszra gondol! :P )
~ Már csak tíz perc... - hallottam keserű sóhaját. De még ekkor sem tudtam nagyon megszólalni, a szemem homályos volt, (nemtudom mitől..) így még az órát sem láttam rendesen.
Már csak a csók számított..  Ó, mondd, hogy tudlak ennyire szeretni?
         
          De nem megy ki a fejemből... folyton a szemem előtt lebeg a kép...
       ...ott az ágyon, amikor fölém hajoltál... és én elvesztem a szemedben...

Az élet tud szép is lenni..

Amikor meglátom az órát; 22:22... mindig kívánok valami szépet, és alig várom hogy teljesüljön. De ha mégsem... talán nem is baj. Mert akkor mit tudunk teljesíteni mi magunk? Mindig vannak feladataink, és mindig is lesznek, amit nem bízhatunk állandóan a szerencsére. Ki kell állni és meg kell mondani az igazat...
De talán ez nem megy mindenkinek. Nekem például. Mindig gombóc van a torkomban, és úgy érzem, amikor beszélnem kell ilyen-olyan dolgokról, jobb lenne egyedül lenni... vagy akárhol máshol, csak ne itt...
De mégis valakivel az ilyeneket nem ártana megbeszélni, nehogy valami visszafordíthatatlan süljön ki belőle. Mert akkor mi lesz azokkal akik szerettek? Mit csinálnának nélkülünk a barátaink? Vajon mennyire hiányoznék nekik? Nagyon? Vagy épphogy csak gondolnának rám?
Ezt nem akarom még megtudni... hiszen olyan boldog vagyok ebben az életemben! És még sokáig akarok itt maradni! Vele, vele és csak vele.
Hogy ha elvesztenék valakit, aki nagyon közel állt volna hozzám, (nem családtagra gondolok most) akkor szerintem én is mennék utána. Mert mit érne az élet üresen? Egyedül.. magányosan.. Semmit sem érne!
De tudom, hogy milyen csalódni, és az majdnem határos ugyanezzel az érzéssel. Amit soha többet nem akarok megtapasztalni!
És tudom hogy mindig csak  Mellette leszek, mert vele minden tökéletes és szép.
"Minket már semmi nem választhat szét" ~ sokszor mondogatja ezt. Én pedig elhiszem neki. Mert ez már majdnem olyan, mint egy álom, amiből soha nem akarok felébredni!

     * Tudod, hosszú álom az élet. Én azt szeretném...
           ... ha mi együtt álmodnánk valami szépet,
                  s álmunk soha nem érne véget! *   

Tudod...

Azt hogy szeretlek, leírni nem tudom, de talán nem is baj, igaz? Úgyis megtudjuk egymással értetni, hogy mit is üzenünk az egyszerű mozdulatokkal, egy  érintéssel akár, vagy apró puszival...  Minden apró jel számít, s szerintem ezek is a legfontosabbak. Az apróságok, mert azoknak is örülni kell. ^^
Ha együtt vagyunk és a szemedbe nézek, a tiszta boldogságot látom visszamosolyogni. Az én szememben is ezt látod? Mert ha igen, akkor talán egy részét te is érted, hogy mit próbálok leírni. Mert ezt nagyon nehéz. Tudom, mi már megpróbáltuk ;)
De mégis, amit mondani akarok, akár itt, akár máshol, nagyon nehéz... szinte ki se fejezhető. Mert az az egy szó minderre kevés. Kevés, de nekem sokat jelent, ha hallom. Ez az egyetlen egy szó még nem minden, ahhoz túl rövid. Rövid, tömör, de igaz.
Még ragoznám tovább, de nem tudom... nincs már szavam...
Egy érintés... egy pillantás... halk szó... semmi több... szeretlek...

Ránk vár...

Nem tudom te hogy érzed, de ami itt van legbelül, az már maga a csoda, mely már szinte fáj... De nem kínzóan fáj, hanem úgy miként a boldogság emésztő lángja égetne. Talán nem így a legjobb elmondani, még sem tudom máshogy.
Amikor rád gondolok, akkor a szívemben egy kellemes érzés elszabadul és utat tör magának. Csak nem tudom ezután, ezt hogyan fejezzem ki. Könnyekkel? Az nem jó, hiszen sírni látni valakit szomorú dolog. De ha ezek örömkönnyek? Az már egészen más... sokkal jobb.^^ Egy mosoly talán kevés, de sokat jelent.
Ha egy öleléssel ki tudnám fejezni mindazt amit érzek, akkor enyém lenne az egész Világ! Mert hát, nem mindenki mondhatja el ezt magáról. De én igen, és ennél remekebb érzést senki más nem tud nyújtani, csak Te!
Így az egész Világ csak az ölelésre, Ránk vár...

Miért?

Miért olyan bonyolult dolog szeretni valakit?
Miért remeg a kezem amikor meglátom őt? És neki vajon miért? Ha a szemébe nézek és látom, hogy nevet, miért tölt el olyan jó érzés?

Miért van ez a rengeteg miért?

Igazán szeretni őt... le se tudom írni milyen az. Ha hazaérek egy találka után már hiányzik... miért van ez? Küld SMS-t és ő is megírja mennyire hiányzom neki.
Hogy lehet valakit ennyire szeretni? De talán nem is érdekel a válasz a miértekre, mert ha más mondja meg, talán megtörik a varázs. És én ezt nem akarom. Én szeretném felkutatni a helyes válaszokat, hogy majd később meg tudjam osztani vele...

Hogy mennyire jó veled lenni!