Az élet tud szép is lenni..

Amikor meglátom az órát; 22:22... mindig kívánok valami szépet, és alig várom hogy teljesüljön. De ha mégsem... talán nem is baj. Mert akkor mit tudunk teljesíteni mi magunk? Mindig vannak feladataink, és mindig is lesznek, amit nem bízhatunk állandóan a szerencsére. Ki kell állni és meg kell mondani az igazat...
De talán ez nem megy mindenkinek. Nekem például. Mindig gombóc van a torkomban, és úgy érzem, amikor beszélnem kell ilyen-olyan dolgokról, jobb lenne egyedül lenni... vagy akárhol máshol, csak ne itt...
De mégis valakivel az ilyeneket nem ártana megbeszélni, nehogy valami visszafordíthatatlan süljön ki belőle. Mert akkor mi lesz azokkal akik szerettek? Mit csinálnának nélkülünk a barátaink? Vajon mennyire hiányoznék nekik? Nagyon? Vagy épphogy csak gondolnának rám?
Ezt nem akarom még megtudni... hiszen olyan boldog vagyok ebben az életemben! És még sokáig akarok itt maradni! Vele, vele és csak vele.
Hogy ha elvesztenék valakit, aki nagyon közel állt volna hozzám, (nem családtagra gondolok most) akkor szerintem én is mennék utána. Mert mit érne az élet üresen? Egyedül.. magányosan.. Semmit sem érne!
De tudom, hogy milyen csalódni, és az majdnem határos ugyanezzel az érzéssel. Amit soha többet nem akarok megtapasztalni!
És tudom hogy mindig csak  Mellette leszek, mert vele minden tökéletes és szép.
"Minket már semmi nem választhat szét" ~ sokszor mondogatja ezt. Én pedig elhiszem neki. Mert ez már majdnem olyan, mint egy álom, amiből soha nem akarok felébredni!

     * Tudod, hosszú álom az élet. Én azt szeretném...
           ... ha mi együtt álmodnánk valami szépet,
                  s álmunk soha nem érne véget! *