Nem tudom, hogyan mondjam el... de lehet hogy nem itt folytatom írói munkásságom :D
Üzletünk pár utcával arrébb költözött, a következő címen megtalálsz: http://getlost4.blogspot.hu/
Minden jót, még lehet hogy itt is találkozunk. Nem feledem, sok emlék van itt. Puszi mindenkinek!
Dear September, please enugh. Thank you very much.
Már most elfáradtam, pedig még el sem kezdődött. A rendet összezavarták, a víz így igen piszkos lett körülöttem. Sajnálattal nézem, hogy milyen férgek uralkodnak itt. És még én leszek ideges. Viszonylag normális életemmel, barátaimmal, kedvesemmel, drága kiskutyámmal, szép házunkkal, nagy kertünkkel. ÉN?! Mit idegesítsem magam, azt mondjátok meg... És mégis... ha rájuk nézek, valami csúnyát képzelek és ez éppen elég ahhoz, hogy felmenjen a pumpa. Igaz, hogy a jó társaság, a nevetés segít... de csak pár percig, és utána megint össze leszek zárva ezekkel az idiótákkal.
Nem, nem, nem akarok felnőni és mégis. Annyi tervem lenne, egyedül lakni, szépen berendezni, rendet tartani, látogatni, dolgozni, szeretni, ÉLNI.
De ezek a durva és közönséges szavak belerondítanak a gondolatok közé is, és ez annyira fáj. Így nagyon nehéz. A víz meg csak egyre kavarog, a végén még elnyel, így vigyáznom kell. Tudom, hogy én jobb ember vagyok náluk, tudom! Az a viselkedés, amit külsőleg mutatnak eléggé megalázza őket szerintem, de ennek nincsenek tudatában. Azt hiszik szépek, és jók és okosak. De nem, ez látszik rajtuk, néha már akkor, mikor megszólalnak. Őket nem zavarja, én csak fogom a fejem...
Jobbnak kell lennem náluk. Hadd sárguljanak az irigységtől. Inkább hozzájuk se szólok, legalább akkor ők sem beszélnek velem. Így könnyebb túlélni ezt az egészet. Régen is így volt? Egy nagy túlélés az egész? A dzsungel törvényei uralkodnak a 21.-ik században is, igen?! Sajnos ezzel szembesülök, most hogy elkezdődött. És nem vártam. Nagyon nem.
Sikerhez vezető út hülyékkel van kikövezve... igazad van! Nos, akkor szöges cipőt fel, és indulhat a túra!
Bárcsak visszatekerhetném az időt. És megállítani ott, ahol én szeretném, és újra és újra átélni azt, ami a legjobb volt. Visszamenni a jó helyekre, újra nevetni, újra átélni, újra...
Milyen jó volt veled kettesben az a pár nap. Oda szívesen visszamennék. Tudom, hogy te is, hiszen sokszor hangoztatod... Igen, tényleg jó lenne.
Mióta itthon vagyunk, annyira szerelmetes vagy. Annyira jó így nekem. Szeretem érezni a ragaszkodásodat. Szeretem hallani az elsuttogott szavaidat. Az érintéseket, a simiket és a puszikat. Köszönöm, hogy vagy nekem!
Néha szívesen álmodnám azt, hogy egy másik életem van. Újra kezdhetem az elejétől... megismételnék dolgokat, de lehet, hogy mindent másképp csinálnék. Elkötelezném magam még egyszer, de az is lehet, hogy nem. Ezt az utat választanám? Nem biztos. Annyi nyitott kérdést hagytam a hátam mögött, melyre másképp is lehetett volna válaszolni. Sok mindent lehetett volna másképp tenni.
Életünk egy van, célunk sok lehet, de az út egyetlen, mely odavezet.
Van másik életem, igen, de az csupán szavak sokasága és egy kis fantázia, amibe néha napján menekülök. Szép világot teremtek magamnak, ahol azt csinálok, amit szeretek, és akivel szeretném. De most itt is válasz elé kell állnom. Vállalom-e nagy kalandot, vagy gyáván elbújok... harcolok-e azért mi kedves nekem... Hát persze! Viszont nem mindegy milyen úton jutok el addig. Sok a gonosz, akikkel szembe kell néznem. Tehetetlennek érzem magam, de küzdenem kell az álmaimért. Mert ez nem csak egy álom. Vagy mégis?!
El sem hiszem, hogy a képeket, amiket látok a tévében és az újságban élőben is láthattam! És még megannyi szép, más helyet. Rengeteg képet csináltam... milyen jó lesz majd visszanézni sok idő elteltével. Majd mondhatom, jártam itt. Nem olyan nagy szó, sokan voltak már... mégis, annyira jó érzés hogy én magam is mondhatom ezt! Soha nem hittem volna. De hát ezért ismételgetik olyan gyakran: soha nem mond, hogy soha.
Én se tudtam, mit hoz majd a holnap. És lám milyen jó kis kalandokat adott. Az emlékeket megőrzöm örökre.
De a hazatérés élményénél semmi sem édesebb. Újra ismerős alakok, utcák, házak, fények, illatok. Imádtam. Egy gyors ölelés itt, egy ölelés ott, aztán irány haza. Édes kincsem, úgy hiányoztál! Téged volt a legjobb felkapni, és magamhoz szorítani, nem bántam, amikor puszit adtál és tiszta szőr lett miattad a pólóm. A nagy parkokat biztos te is élvezted volna a selymes fűvel.
Drágám, te is hiányoztál természetesen, csak téged a nap végén láttalak. Olyan jó volt, mikor a karodba zártál. Élvezhettem újra a hangod, és a híreket, amiket meséltél. Legjobb volt újra látni szemed csillogását, színeit. Éjjel egymás mellett aludni.
Még most is csak itt hebegek-habogok... Egyebeket is tettem, féltem, rettegtem... de megígérte. Köszönöm neki, és ezért örökre hálás maradok.
Ki kell találnom valamit... egyszer elkezdtem, de abbahagytam, nagy hiba volt. Folytatnom kell, adjatok elég erőt!
Hiába minden, kezdődik elölről az egész. De talán nem bánom meg.
Ez talán más. Kicsit fáj, kicsit rossz vagyok, de jó nagyon.
Nem érdemlem meg a szép szavakat, nem ilyennek ismerem magam. Jó hallani, hogy más ilyennek gondol. Jó azt érezni, hogy örömet okozok már csak azzal, hogy vagyok. Hogy vagyok neked, és láthatsz engem. Kár érte, mert nem adhatok többet. Te jó vagy és megérdemelnéd.
Szívesen töltenék veled több időt, mégis el kell hogy bújjak... Olyan igazságtalan.
Tudom, én is az vagyok... Rossz vagyok, őrültnek érzem magam minden olyan nap után. Mégis, miért tettem? Miért engedek? Miért teszed ezt? Ezeket nem tudnám megválaszolni. De talán még más se.
Egy valamit tudok, és azt teljes szívemből. Szeretlek téged, jó veled, már régóta... csak veled. Hidd el nekem.
Hosszúak voltak ezek a nappalok és esték. Jól éreztem magam, az kétségtelen. Mégis, valami furdalja az oldalam. Annyira... más ez, mint amit eddig hittem. Késztet arra, hogy írjak róla, neki. Mégse tehetem. Nem lehet. Sajnálom.
Most egy kicsit csak beszélgessünk. Szorítkozzunk szavakra, tettek nélkül. Rendet kell tennem!
Tudom, még ígértem egy mesét, meg is valósítom, csak nem tudom majd milyen formában adjam oda. Te is sok mesét írtál, igaz mesét, melyet sok mindennel illusztráltál, láttam őket. Egyik oldalon fájdalom és könnyek, a másikon színek és képek. Én is ott hagytam neked egy könnycseppet, a tieid mellett, lehet, hogy még megtalálod. Köszönöm a szép szavakat, melyeket halkan mondtál.
És most írjunk mesét.
Tudtam én, hogy ilyet nem lehet. Pedig annyira bíztam benne.
Azt hittem most igen, ez sikerülhet! Jónak indult. Először nem is néztem. Ő igen. Hallgattam, hogy beszél, én nem szóltam. Aztán sokat beszélgettünk, nevettünk, sírtunk...
Elmentem. Nem tudom, hogy jót tettem e vagy sem. Most már mindegy. Hibáztam már párszor, ezt aláírom, nem vagyok egy angyal. De én nem tettem semmit...
Tied vagyok, másé nem lehetek. Ha elküldesz kicsit meghalok. Talán majd újra ép leszek. Egyszer.
Párszor hittem azt, hogy most ez sikerült. Aztán rájöttem, hogy igazuk van a képeknek, melyek azt ecsetelik, a másik többet gondol. Én nem... én nem értem. Mi ilyen bonyolult ezen? Kapcsolatok jönnek mennek, azt se tudom mi van vele, és rögtön felkavar egy másik. Ennyire... naiv lennék? A bizalom fontos. Én minden újban megbízok, szívesen megismerem, szívesen hallgatom, szívesen mesélek. Talán ez egy nagy hiba. Valaki meghallgat, és örülök neki. Valaki megkérdezi, hogy vagyok, és örülök neki. Kíváncsi rám... Ha behunyom a szemem látom, de el nem hiszem. Én ennyire..... más vagyok? Azt mondják, ritkák az olyan emberek mostanság, akik őszinték és maguktól kedvesek, nem pedig csöpögősek, mint a mai fiatalság, kik most élik életüket, kint az utcán a szórakozóhelyek előtt, vagy éppen a bokorban térdelve, a mosdó szélét markolva. Engem ez sosem vonzott. És lám, milyen sok - relatíve sok- embert megismertem, akik ezeknek mind az ellenkezője. Milyen jó, hogy élnek még ilyenek, bár szerintem a kihalás veszélye fenyegeti őket. Nos, elkalandoztam.
Igen, látom.. látom magam előtt a sok fényt, érzem a hideg szelet, mindez nagyon valóságos, mégis, mintha ott se lennék. Kívülről nem láthattam magam. Lehet hogy megijedtem volna, saját magamtól. Talán az lett volna a legjobb. Tombolt a vér a fülemben, megfeszülhettem.. még akkor is, csak azt az illatot érzem, amit talán sose tudok azonosítani, csak egy névvel, semmi mással. Fáj. Fáj a szívem. És félek a jövőtől. Nem tudom még mit hozhat magával a nyár esti hűvös szél. Ezt majd valami más eldönti.
I never close my eyes, 'cuz my dreams are... very changeful.
Ui.: cicalány.
Az lesz a legjobb, ha elkezdem magam éheztetni. Hiába próbálok minden nap tenni egy kicsit azért, hogy a képhez hasonló legyek, amit elvár, ehhez nem kapok semmilyen biztatást, egy jó szót sem, semmit. Mit ér így az egész? Hát nem neked csinálom?! Hát nem neked akarok jót?! Kérted, és dolgozom rajta. De ne kezelj úgy, mintha engem semmi nem érdekelne, hogy mindenen megsértődök, mert akkor nem látod jól magad. Azt hiszed nekem nincsenek érzelmeim? Hogy milyen könnyű azokat egy lánynál megbántani? Hétvégén még összebújtunk, ma meg szinte rám sem néztél. Talán, reméltem, hogy holnap... de nem, á, nem. Miért is reménykedek. Ostoba vagyok. De azért szeretlek, mert már mindenemet neked adtam. Remélem érzed ezt. Remélem, néha érzed, hogy megsajgatod a szívem, még ha te azt jónak is látod. Csak gondolj bele, milyen régen vagyunk már együtt. Nekem jó volt ez az együtt töltött idő, neked is? Ahhoz hogy még jobb legyen, neked nem kéne sok mindenen változtatni. Talán csak munkahelyet, hogy ne stresszelj annyit. Jó? Mert én így is szeretlek, csak éppen... 22:22. inkább nem kívánok semmit, mert úgysem teljesül.
Elmerülök kedvenc könyveimben, mert azokban igaz érzelmekre találok, cifraságok nélküli, igaz szerelemre, édes harapásfélére... Ott senki nem bánthat meg, és senki más nem látja a könnyeimet, melyet a lapok nyom nélkül felszívnak. Érezhetem ódon illatukat, és képzeletemben velünk tarthatok a kalandokra, a veszélyekre és izgalmasakra, és gyönyörűekre.
Köszönöm V. F!
Állandó rajongód:Dorina
Ímhol, 19 éves lettem. Végre valahára. Mások nem örülnek az idő múlásának, én még egy-két évet szívesen elfogadnék. Bár később ezt biztosan nem így fogom gondolni. Na de sebaj. Fiatalság, bolondság...
Azért kíváncsi vagyok, hogy néha gondol-e rám. Én régebben igen, de mióta nem jelentkezik próbálom felejteni. Sajnos, ez van. Nem kell összekuszálni a sok részletet. Csak azt nem tudom, jól van-e, hogy megy a sora. Csak érdekelne, semmi több. De nem tudok vele beszélni.
Örülök, hogy Veled vagyok. Most már három éve és öt hónapja. Milyen hosszú idő! Bár nem is tűnik olyan soknak így visszagondolva. Milyen sok emlék, milyen sok együtt töltött nap! Tudod, mennyire szeretem, mikor hozzám bújsz és megszorítod a kezem? Várom a következő alkalmat, mikor újra találkozhatunk és ajtót nyitsz nekem. Újra átölelhetlek, és hallhatom a hangod. Akár jó híreket mondasz, akár rosszat, én mindig szívesen meghallgatlak, ne feledd. Akkor is jó melletted ha éppen fáj a hasad, vagy a hátadat kell megmasszíroznom. Cserébe én nem várok semmi különöset, csak hogy légy mellettem. Csak szeress úgy, ahogyan én Téged.
Olyan jó lenne, ha egy kis tündérporral meg lehetne oldani a dolgokat! Csak egy csipet ide, egy hintés oda, egy fújás ide és már nem is lenne gond az életben. Kár, hogy nem árulnak ilyet a boltokban.
Annyira elegem van az emberekből! Főleg ott... meglátok párat és már az idegbaj kerülget. Nem is akarok én így dolgozni. Nem akarok felnőni! Anya, Apa ti már annyiszor mondtátok... gyerek akarok maradni!!!
Félek. Ne engedd, hogy féljek. De hiszen te miattad félek. Nem akarom, nem vagyok erre felkészülve. Te vagy számomra egy biztonságos menedék, egy rejtek. Kérlek, csak ezt ne vedd el tőlem. Te vagy... oly sokat jelentesz számomra. Hiszen szeretlek.
Én csak azt szeretném, ha lenne egy hely, ahová elbújhatok, ha ér valami... valami rossz, amit nem szeretnék átélni. A világ elől, a tekintetek elől, a szabályok elől, a főnökök elől. Segítsetek ezt megtalálni.
Ahol csönd van, és nem keres senki, nem csörög a telefon, nem kiabálnak, nem zavarnak. Lehet, hogy ilyen hely nem is létezik.
Még mindig nem csináltam semmit. Nem haladok egy tapodtat sem. Ez olyan bosszantó, de valahogyan mindig elfogy az időm. Mindig találok mást, amivel kitölthetem azt a rést. Hogyan mondjam el, hogy nem? Utálom ezt a szót hallani, kimondani még rosszabb. De muszáj lesz:
"Se te, se én... vagyis mindketten."
Azt mondom: szia! és máris azon morfondírozok, hogyan fog lekerülni rólad a ruha... Bocsi. Nem tehetek róla. Annyira...
Tudod, csak rabul ejtesz... nem teszel semmi különöset, épp hogy csak találkoztunk, és befészkelted magad a gondolataim közé. Cserébe viszont én se teszek ellened semmit. Csak mutasd meg nekem a fegyvereidet, amivel elfogsz.
Harcolhatunk egymás ellen, bár hosszú távon nem lesz értelme. Egy kedves kis rejtek vagy a szívemben, ahova bármikor behúzódhatok, mert tudom, hogy te vigyázol arra, amit feléd nyújtok. Csak te vagy olyan, aki megérti, mit hiányolok, és betöltheted az űrt. Csak te és senki más.
Olyan kusza ez az egész, mégse szeretném kibogozni. Sajnálom.
Kísértés: ezer érvet tudok, amiért ne… de elég egy is, amiért igen.
Egy idő után már nem elég az, amit látunk. Érezni kell, ízlelni, tapintani, tapasztalni... de akkor is olyan messze van minden. Így nehéz eldönteni, hogy mi a rossz és mi a jó. Abban a pillanatban sok mindent kívánok, de nem kaphatom meg. Még nem.
Ne feledd, megígérted!
Na szóval. Túl sokat gondolok. És ez hiányzik. Valamivel le kell foglalnom magam, mert nem fogom bírni. De ezen más úgy sem tud segíteni. Sajnos.
Egyszerűbb lenne hátat fordítani, és soha többé visszanézni, de valami mégis arra késztet, hogy pillantsak vissza, csak még egyszer utoljára... még egyszer... ez lesz az utolsó... na gyerünk...
Újra és újra megteszem, csak kínzom magam, de mit tehetek ellene, mikor jó érzés. Néha hülyén kell viselkedni az életben, mert különben sose tudod meg milyen jó érzés. Utána jöhetnek könnyek, jöhet nevetés, jöhet akármi, de én már tudom, hogy jól csináltam, mert ha kihagytam volna sokkal kevesebb lennék.
Akár akkor, akár most... ÉLNI kell, különben nem lehet kibírni ezt a furcsaságokkal teli világot.
Örülök, hogy vagy nekem. Szeretlek. Régen láttalak. Hiányzol. Segíts.
Gyakran használt szavak, de mégsem elég gyakran. Egy barátságban ezeknek el kell hangoznia, ahhoz, hogy minden rendben működjön.
Megtudtam, hogy legjobb barátom nálam lel békét a világ lehetetlensége elől. Köszönöm a megtisztelő rangot. A legeslegfelső helyről még magasabb helyre jutottál a szívemben. Ott keveseknek van hely, de te biztosan köztük vagy! Érted bármit, csak szólnod kell.
Van hely, van szó, van cselekedet ami megnyugtat minket, csak megtalálni ezt olyan nehéz. Valaki keresés közben adja fel, valaki akkor, amikor már csak egy hajszál választja el a céltól. Van aki bele se kezd, mondván, ez úgy is fölösleges. De aki megtalálja nyer egy olyan kincset, amit nem vehet el tőle senki. És ez benne a legszebb.
Sokat gondolkozok "rólunk", miközben a "mi" nem is létezik..
. Na igen. A sok elképzelt történet most következik...
Másnak is szép lehetek, másnak is jó lehetek. Ezt már megtudtam, és igen jól esett. Jól éreztem magam tőle, bár olyan nehezen hiszem el. De azért mégis...
Tudom, hogy vannak olyan titkok, amiket nem oszthatunk meg senkivel. Vagy átéljük őket, vagy csak tehetetlen birtokosai vagyunk. De mikor van egy olyan titok, amit te magad teremtesz és élsz át, és csak azzal osztod meg, akivel akarod...nos, az igazán... nem is találok rá szavakat. Mocskos titkok. :)
Drasztikus változtatásokat eszközölök!!
semmi... semmi! Nem bírok összeszedni egy értelmes gondolatot... annyi minden kavarog a fejemben, képtelen vagyok rendet teremteni. Sok minden csinálnék, de egyszerűen nem érzem magam rá képesnek... miért van ez... Talán ha délután elmegyek, akkor kicsit jobb lesz a napom. És utána is remélem úgy marad.
Ó, szünet, drága szünet, miért vagy ilyen rövid. Annyira jó volt itthon lenni, és sehova se menni. Csak oda, ahova én akarok. És azzal lenni, akivel én akarok. Milyen jó is ez. Kár, hogy nem ebből áll az élet.
Olyan jó volt Veled tölteni ezeket a napokat. Veled feküdni, és veled kelni, és érezni, hogy átkarolsz. Szeretlek.
Legszívesebben most egy hétig aludnék, és csak az lenne a legnagyobb problémám, hogy melyik oldalamon aludjak...
De nincs időm. Pont én mondom ezt... Olyan sok mindenhez lenne még kedvem, de mire hazaérek úgy kivagyok mint egy maratoni távfutó. Hiányzik a régi életem, és hiányoznak a régi ismerősök. Az újak sem kevésbé, nagyon is látni szeretnék párat, de nem tudhatom, mikor futnak újra össze a szálak.
Le vagyok fütyülve.
Theme by Laptop Geek. Blog.hu-ra alkalmazta: a Blog.hu Sablonok a Népkertben.
