Dear September, please enugh.

Dear September, please enugh. Thank you very much.

Már most elfáradtam, pedig még el sem kezdődött. A rendet összezavarták, a víz így igen piszkos lett körülöttem. Sajnálattal nézem, hogy milyen férgek uralkodnak itt. És még én leszek ideges. Viszonylag normális életemmel, barátaimmal, kedvesemmel, drága kiskutyámmal, szép házunkkal, nagy kertünkkel. ÉN?! Mit idegesítsem magam, azt mondjátok meg... És mégis... ha rájuk nézek, valami csúnyát képzelek és ez éppen elég ahhoz, hogy felmenjen a pumpa. Igaz, hogy a jó társaság, a nevetés segít... de csak pár percig, és utána megint össze leszek zárva ezekkel az idiótákkal.
Nem, nem, nem akarok felnőni és mégis. Annyi tervem lenne, egyedül lakni, szépen berendezni, rendet tartani, látogatni, dolgozni, szeretni, ÉLNI.
De ezek a durva és közönséges szavak belerondítanak a gondolatok közé is, és ez annyira fáj. Így nagyon nehéz. A víz meg csak egyre kavarog, a végén még elnyel, így vigyáznom kell. Tudom, hogy én jobb ember vagyok náluk, tudom! Az a viselkedés, amit külsőleg mutatnak eléggé megalázza őket szerintem, de ennek nincsenek tudatában. Azt hiszik szépek, és jók és okosak. De nem, ez látszik rajtuk, néha már akkor, mikor megszólalnak. Őket nem zavarja, én csak fogom a fejem...
Jobbnak kell lennem náluk. Hadd sárguljanak az irigységtől. Inkább hozzájuk se szólok, legalább akkor ők sem beszélnek velem. Így könnyebb túlélni ezt az egészet. Régen is így volt? Egy nagy túlélés az egész? A dzsungel törvényei uralkodnak a 21.-ik században is, igen?! Sajnos ezzel szembesülök, most hogy elkezdődött. És nem vártam. Nagyon nem.
Sikerhez vezető út hülyékkel van kikövezve... igazad van! Nos, akkor szöges cipőt fel, és indulhat a túra!