Egy dal ...

*Biztosan mindenki ismeri az Anastasia hercegnőt. A mesefilmet. Engem az a rész fogott meg igazán, mikor, a még mit sem tudó lány rátalál a palotára és visszaemlékezik régi életének elfeledett emlékeire. És amikor a bálteremben életre kelnek a festmények, és táncolnak... persze csak képzeletben történik mindez. De akkor is, az a dal, azok a képek...
Ma egész este ez a dallam járt a fejemben. Olyan szép, mégis különleges. Számomra.*

 

Mikor ma a vállamra hajtotta a fejét szomorúan - talán kétségbeesetten? - majdnem elkezdtem dúdolni, hogy jobb kedvre derítsem, hogy vigasztaljam.
Itt is szeretném mondani neki, hogy ne képzelje azt magáról, hogy ő csak egy kis porszem a többi emberhez képest. Mert akkor én is ugyanolyan porszem vagyok.
Amikor valaki azt mondja : ~ Már úgy érzem, nem érdemellek meg téged... Vajon mégis mire gondolhat ilyenkor az ember? Hogy az lesz a következő mondat, hogy ha már nem érdemel meg, akkor itt legyen vége?! Hát velem ilyen biztos nem fog történni, legalábbis az én részemről. Igaz, hogy már sokat emlegettem ezt, de én tényleg nem tudnék már mit kezdeni az életemmel nélküle. De mégis.. egyet igen... Véget vetni annak...
Még egyszer mondom neki, hiszen tudom, hogy olvassa ezeket a sorokat:
~Te ugyanolyan ember vagy mint én. Szinte már egy az életünk. És nagyon remélem, hogy közös lesz minden, hogy sok dolog lesz majd még, ami összeköt minket a mérhetetlen szereteten, szerelmen kívül! Én már csak veled tudom elképzelni az életem, nélküled már sehogy sem.. Semmivel sem szeretnék számodra csalódást okozni. Csak akkor vagyok én is boldog, ha téged annak látlak, és megteszek ennek érdekében mindent. (:   Arra kérlek tehát, hogy legyél boldog. Legyünk boldogok.