És csak nézlek...
Hát... nem is tudom, hogy hol kezdjem... Igazából ennek aligha van vége, szóval akármeddig írhatnám mégse lenne sose vége.. És tudom, hogy a valóságban sem lesz vége soha!
Egyszerűen, az amikor ránézek, amikor Ő rámpillant...az...az...
Túlságosan szeretem ahhoz, hogy elengedjem őt, akár egy pillanatra is.
Én megállok, ő tovább megy. És én csak nézem és nézem, és nem tudok betelni vele. Igaz, jó, őszinte, jóképű, leírhatatlanul kedves, Ember (!!)... és ő az enyém. Persze, nem úgy mintha az én tuljadonom lenne, hanem mert... ő az enyém, én az ővé.. és ennyi.
Aligha tudok más szavakat találni, mert egyszerűen már nincsen. És, amikor észreveszi, hogy lemaradtam, visszafordul hozzám és nyújtja a kezét, mosolyog, látszik a szemén, milyen boldog. Mert sugárzik belőle. Mert mind a ketten megtanultunk élni.. egymás által..
Sokszor elmondtam neki, szeretlek. De ezt olyan kevésnek érzem. Mit tudnék még tenni, hogy megmutassam neki, mennyire, de mennyire szeretem?! Hogyan tudnám az értésére adni mindazt, amit érzek?! Miért nincsen olyan valami, amivel ezt még kifejezhetem?
Talán még több szó... Kevés! Talán még több ölelés... Kevés!
De akkor mi az, ami elég jó?
Egy csók, egy mély, szerelmes pillantás. Hogy végigsimíthatok az arcán.. a száján.. a testén...
Így talán már elég lesz? Ezt senki nem tudja megmondani, szerintem. Talán csak ő maga...
De mivan akkor, ha ő úgyanúgy érez? Hogy nem tudja már, mit mondjon. Hogy megszólaljon e egyáltalán. Bár, általában ő szokott több mindent mondani.
~Figyelj... Elég ez az egy szó, és én máris hallgatok, csak, hogy halljam a hangját. Azt a hangot mely megnyugtat és felkavar egyszerre. Figyelek rá, felnézek rá, belenézek abba a gyönyörű, színejátszó szemébe... s hallgatom hangját...
Ez az egész néha már túl szép, hogy igaz legyen. Néha, amikor már egyikünk sem tud mit mondani, meg akarom kérni, csípjen meg egy kicsikét, hogy nem-e álmodom. Nem-e álmodom ezt a fiút itt mellettem. Nem-e álmodom az együtt töltött szép napokat.
De a végén sosem kérem meg erre. Lehet, hogy tényleg semmivé foszlana az egész, hogyha az a pillanatnyi, kicsi fájdalom kizökkentene. Lehet. Éppen ezért nem kérek meg soha senkit, hogy ébresszen föl ebből a megtestesült álomból!
Egyszer majd én magam is felébredek, de nem leszek egyedül, tudom, érzem. Felébredek a puha ágyban, kinyitom a szemem, és meglátom őt magam mellett.
A karjaiban álmodok örökké...
