new things.

Már értem, hogy miért mondják a felnőttek: addig örülj, amíg iskolába járhatsz!
Igazuk van... most már én is visszamennék a szürke hétköznapokba, amit csak néha egy egy dolgozat, vagy iskolai ünnepség tört meg. Az az egy nap olyan kevés, amit ott tölthetek. És hiányoznak a megszokott arcok, akikkel annyit nevettem.

Most sok új dolgot kipróbáltam, új emberek ismertem meg, de úgy érzem, ez nem az igazi. Elvették a megszokott kis életemet és ez még nagyon szokatlan számomra. Jó, lehet hogy egy idő után ez is menni fog, de most még annyira rossz... Visszaemlékezni azokra az időkre, milyen szép is volt. Szép volt, de elmúlt. Sajnos az időt nem lehet megállítani, pedig milyen jó lenne egyes alkalmaknál..!
Remélem a többiek sorsa is jól alakul. Ezen néha elgondolkodok. Pedig ők, amikor még együtt voltunk abban az öt napban, nem igen törődtek velem, én mégis rájuk emlékezek most. Így beszélek, pedig alig telt el pár hónap azóta! És még milyen messze van egy osztálytalálkozó! Ilyenkor olyan öregnek érzem magam.

A munkahely: olyan helység, ahol néha rám tör a fejfájás, éhség mardos, meleg és hideg van egyszerre, túl sokat beszélnek, csípős szag terjeng a festékek fölött, nem tudom, hogyan kezeljem az embereket, nem tudom, egyáltalán jól csinálom-e a dolgom. Szóval munkahely egyenlő bizonytalanság. Micsoda remek kilátások igaz?

Ha minden jól megy, jövő nyáron csodálatos nyaralásom lesz. Az a nyolc nap mesésnek ígérkezik, de még semmit nem akarok elkiabálni.