Today was a Fairytale

Atya ég, milyen régen írtam. Sajnos ezt a naplórendszert mellőztem és másikat részesítettem előnyben.

Ma megnéztem egy filmet, melynek a végén sírtam, természetesen. Na, nem azért mert annyira szörnyű lett volna a vége... inkább mert olyan jó. Nagyon jó.
Én csak annyit szeretnék mondani... olyan nehéz szavakba önteni. Néha nem megy.

Volt egy lány, aki nem volt semmiben sem különleges egész életében. Átlagos volt, mint mindenki más körülötte. De ő ezt csak úgy hitte. Legbelül magában azt gondolta, hogy egy utolsó senki, akit úgyse vesznek észre. Senki nem törődne vele. Csak átnéznének rajta.
De az igazság az, hogy ő volt a legszebb lány, aki csak élt a Földön. Hosszú barna haját mindig fújta a tegerparti szellő, zöld szemében visszacsillant az óceán és az ég kékje. Mindenki csodálattal nézett rá, csak éppen ő úgy értelmezte elismerő pillantásait az embereknek, mintha bántanák őt. Nem értette nézésüket, mikor összesúgtak mögötte. Félt tőlük. Azonban tudta, hogy egyszer majd, a távoli jövőben lesz valaki, aki megérti őt, aki szeretni fogja és nem kell tőle félni, hiszen pillantásában csak szeretet lesz csupán. Amikor egy éjszaka egyedül sétált a csillagok alatt, megpillantott egy másik magányos alakot a homokon üldögélve. Odament hozzá és megszólította.
- Miért vagy itt egyedül? Nem félsz?
- Nem, mert tudom, hogy nem fog bántódásom esni, amíg Te mellettem maradsz.
A lány nem értette a szavait, de mivel felkeltette az érdeklődését, melléje telepedett.
- Ki vagy?
- Az, akit Te már hosszú ideje keresel.
A fiú feléje fordult, szintén zöld szemében szikrákat vetettek az ezernyi csillagok. Megfogta a lány kezét, végigsimított az arcán és megcsókolta őt.
Megdöbbent, hogy ilyen valóságosan érzékeli minden porcikájával, hogy megtalálta azt, amit egész eddigi életében keresett. Hogy egészen eddig tévhitben élt, hiszen az a valami: a szerelem volt. Megtalálhatta volna előbb is... de senki más szemében nem látta viszont ezeket a szikrákat, melyet ő váltott ki. És ez az érzés mennyei volt.
Tudni, hogy valaki mindig vár rád, gondol rád, megölel, mikor neked szükséged van rá, végtelen örömet szerez, boldogságba ringat...
Míg tartott a csókjuk, a dagály egyre feljebb és feljebb jött, elhódítva alattuk a homokpartot. Mikor az első hullám átcsapott a fejük felett, borzongtak örömükben. A langyos víz ellopott ruhájukkal játszott, körülfolyta alakjukat, védelmezte őket. A csillagos égbolt rájuk hunyorgott, betakarta őket selymes sötétséggel.
Mikor azonban a felkelő Nap első sugarai elérték a tengerpartot, a lány hirtelen felébredt... Felült az ágyában, lélegzete akadozott, és rettegett hogy álma mindörökre elveszett.
Aztán megérezte a meleg érintést karján, hallotta a halk szavakat. Visszanézett a fiú zöld szemébe és megkérdezte.
- Álom volt csupán?
- Mondhatjuk annak is, hiszen mindkettőnk álma teljesült. Egymásnak álmodtuk magunkat.
- Minket már nem választhat el semmi.
- Semmi a világon.