Szellőtől a viharig

Ma délután, mikor végeztem a suliban, utam a buszmegállóba vezetett. Mint minden áldott nap. Leültem a padra, mert fáradt voltam. Nincs éppen a legjobb idő, július első napjához képest.. Ez hallgattam éppen.
Nagy szél volt, és a felhők gyorsan vándoroltak az égen. Csak kár, hogy egy szürke szőnyeget alkottak. Itt-ott pettyezte az eget egy fehér felhőcske. De ezzel senki nem törődött. Nem törődtek azzal, hogy az utcán a szemetet sodorja a szél tovább és tovább.
Néztem, ahogyan a leveleket és a port röpteti a szél. Több kört is leírtak a földön körülöttem, amikor egy nagy áramlat mindent elsodort.
De ez az embereket nem érdekli. Nekik csak a felszín fontos, nem az amit nem látunk. Ők biztosan nem nézték meg, ahogyan a tollpihék táncolnak a szélben... Egymás után jönnek-mennek az utcán, nem néznek másra és csakis a saját problémájukkal vannak elfoglalva. Az autók erőszakosan hajtanak, törnek előre, és egyre több lesz belőlük. Szinte áthatolhatatlan sorfalat alkotnak minden utcán a parkoló járművek. De ez őket nem érdekli. Mindeki csak siet, de nem jönnek rá, hogy az idő homokként folyik ki az ujjaik közül. Hiába kapnak utána... késő.
Úgygondolom, megérdemlik azok, akik nem törődnek másokkal. Az a fontos számukra, hogy aznap milyen ruhát vegyenek fel, milyen sminkkel, melyik kocsijával induljon el, hova tegye a gyerekét, hogy ne legyen nyakán, megmutassa az új barátját; neki ilyen jó jutott. Pedig aztán mindenki tudja róla, hogy egy hülye bunkó alak, akivel egy hétig se tud együtt maradni... Ez a valóság. Mindenkinek ez kell? Hát milyen élet ez?!
Én ebből nem kérek, köszönöm. Megvannak a saját gondolataim; erőm a cselekvéshes; otthon, ahol biztonságban vagyok; barátok, akikben bízhatok; egy személy, aki szeret. Ez számomra rendes életnek tűnik. Sokat kérek? Nem hiszem, mégsem vagyok elszállva magamtól, mint a többi átlagember.

Néha csak meg kell hallani, hogy mit súg a szél...